Meg kellett válnom valakitől valamitől. Előre rettegtem ettől, mióta az icipici agyacskámba befészkelte magát a gondolat, hogy ez bizony így lesz és sikerült a megértésig is eljutnia. Rettegtem. De nem fájt úgy, ahogy elképzeltem. Nem éreztem semmit. Amikor eljön a pillanat, amikor meg kell állni a koporsó előtt és számot kell adni, amikor végre legelőször kézbe kell venni a gyereket és kitalálni, hogy mit fog enni 18 éves koráig, amikor a behajtók kopognak az ajtón, amikor valami elér a töréspontjához, ahonnan nincs út se vissza, se előre..én soha nem érzek semmit. Várom, hogy a jéghegy leomoljon, hogy remegjen a föld, hogy kitörjön egy vulkán. De nem fog. Az ürességnek nincsen hangja. És a világ le sem szarja az igazi katasztrófákat. 

Azt hittem, mihelyt beköszönt a nyár, szökőkútként fogom dönteni magamból az élménybeszámolókat, a szabadságízű fehér felhőkben gomolygó boldogságot. Mert most végre tényleg azt csinálhatom reggeltől estig amit akarok, amire szükségem van. Aztán rájöttem, hogy a boldogság, amit vártam nem létezik. Ott van valahol mások kilehelt levegőjében, de nem bennem. 

Szerelmes voltam, vagyok, (leszek?).

De nem egy személybe, hanem abba a kaméleontestű, szivárványszemű mesevilágba, abba a csodálatra méltó ideába, amit köré szőttem. Önmagában ő senki. Hozzám képest Ő minden. 

Nem ragad el, nem sodor messzire. Elemészt. Csendesen, kérlelhetetlenül. Mindennek, amit elvett belőlem ez az érzés, most veszem észre a hiányát. Nem tudok rajta túllépni, nem tudok beletörődni, nem tudom megbocsátani. Túl büszke vagyok, hogy bevalljam, még akkor is, ha már nincs semmi tét, és túl gyenge vagyok, hogy feldolgozzam. Én csak... vergődöm a saját lelkem szánalmas mocskában, 

amit felelőtlenül hagytam felgyülemleni és pont nem a megfelelő személy testébe bújtattam. 

Mostanában újra elkezdtem pszichológiai cikkeket, könyveket nyálazni. Valami megmagyarázhatatlan örömöt találok abban, hogy lehetetlen hangzású, (meggyőződésem szerint nem is létező O.o) szavak magyarázata után kutatok a szótárban, miközben őrültek lelkivilágával próbálok azonosulni. ^^ A mostani kedvenc témám a Münchausen szindróma. Mind logikai, mind érzelmi szempontból különlegesebb a többi, hasonló betegségnél és valamiért nagyon megráz. Azt hiszem, ha egyszer írok egy könyvet, biztos beleszövöm valahogy a történetbe.