Kissé túlérzékeny vagyok mostanában, és a blogbejegyzéseim rendszerint eléggé elborultra sikerednek.
Úgyhogy most azt hiszem éppen itt az ideje megpróbálkoznom, valami tárgyilagosabbal. Mondjuk egyszerűen elmesélem hogy milyen napom volt. ~

Hát először is, nagyon kellemes volt az idő. Nem is igazán a hőmérséklet miatt, hanem mert a levegő minden egyes rezdülése magával hurcolta a nyarat. Napillata volt a béka alakú, apró gumicukroknak, még a  kifakult bárányfelhőkből is napíz csurgott a nyakunkba. Nem volt fülledt forróság, sem jeges eső. Ha a globális felmelegedés becsületesen teszi a dolgát, ilyen talán nem is fordul elő többször a világtörténelemben.
Ma megtanultam palacsintát sütni. (azt hiszem..) És ezért megint csak köszönetet kell mondanom a Pápai Tarczy Lajos Ált. Isk. drámakörének. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy a konyhai tevékenységek az erősségeim közé tartoznak, de a sikerélmény és a hangulat a lényeg. ^^
A délelőttöm, nagyon vidám volt. Hálás vagyok, hogy a lehető leg-szeretnivalóbb emberek társaságában tölthettem az utolsó általános iskolai napomat.
A délután nagy részét átaludtam, de azt hiszem jobb lett volna, ha holnap reggelig vízszintesben maradok, mert ahogy felpattantam az ágyamból, rögtön belefejeltem egy hatalmas adag melankóliába.
Persze nem, igazából nem arról van szó, hogy sokadszorra is elkapott a rosszkedv. Nem, én alapból vagyok ilyen. A hangulatingadozásaim, az én külön bejáratú mátrixom. Amikor néhanapján meditálok egy keveset, vagy csak megpróbálom kiüríteni a fejem, aztán öt-hat percig  nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok, olyan érzés kerülget, mintha egy ezeréves álomból tértem volna magamhoz. De az csak pillanatnyi eufória. És ez a valóság.

Címkék: Amy Winehouse, boldogság, dökenap, iskola, meditáció, nyár, nyugalom, palacsintasütés, szétszórtság, színjátszókör, utolsó nap, valóság, zavarodottság