'Jóreggelt, Búbánat'

2011. július 10., vasárnap, 12:48 de., 0 comments

Vasárnap hajnali fél egy van. Béke, csend, nyugalom. A poharak, a papírfecnik, a porszemcsék szorosan kapaszkodnak a realitás pókhálójába, önként vállalva, azt az örökkön-örökké tartó fogságot, amit az emberei elme keretei szabnak nekik. Valahol megmozdult a föld, de csak magamban érzem a rengéseket.

Az ilyen végtelen, unalmas, napfelkelte előtti órákat, általában firkálgatással szoktam tölteni, ha éppen nem akadok, valami kellemes BDSM anyagra az internet csodálatos kis sikátoraiban. De ma szó szerint semmihez nincs erőm. Szánalmas, fantáziamentes unalmamban most sorra megnyitogatom a dokumentumaimat, és beleolvasgatok a régi macskakaparásokba. Érdekes, de van olyan iromány, ami négy-öt hónap, vagy fél év távlatából, egész elviselhető hangulatot áraszt. Arra persze, még így is képtelenek, hogy akár rám, a saját szerzőjükre, bármilyen érzelmi hatást gyakoroljanak.

Végig tudom szenvedni őket, és ez már eredmény.

Jó lenne megint írni valamit.

Nagyon, nagyon szeretnék. De nem tudok.

Nem tudom... lehet valaki egyszerre művész és műértő közönség? Vagy a kettő közötti határ, olyan vékony, hogy a hozzám hasonló, vakon tapogatózó tehetségtelenebbek könnyen átcsusszanhatnak alatta, anélkül, hogy magukhoz kapnának.?