Arra gondolok, hogy ha ebben a pillanatban két órával közelebb lennék a holnaphoz, akkor nem lenne értelme élni. Csend van, észrevétlen fodrokba gyűrődik fel az égdörgésekből varrt takaróm. Törött lábú tegnapmadár ereszkedik le, az ablak túlsó oldalán, tengerszagról, meg pipafüstről énekel. Ilyen vagyok most én is, gondolom.
Sötétkék zebracsíkokban folyik szét a lélegzetem, felfeszül a hátam mögötti falra. Száraz köhögés bukdácsol át, a szemeimben tanyázó kimerültségen, és én kétségbeesetten porfelhők után kapkodok, de minek?
Arra gondolok, milyen jó lenne most, egy félórára öregnek lenni. Teásbögrén melengetni az ujjaimat, ülni a verandán, kifújni a múltat a párás levegőbe. Nem törődni a fájdalommal a mellkasomban, a combjaim között, az éjjeliszekrényen felejteni a fejem lüktetését.
Igazából, sohasem leszek 70 éves. Mert nem tudom elképzelni, mert lehetetlen. És nem lesz cirmos-cicám és kandallóm sem, sem öreg bácsika aki fahéjillatú parazsakat táncoltat a téli estéken.
Lemászom az ágyról, sétálgatok, hogy kicsalogassam az árnyékomat a sarokból. A parketta néhol egérhangon felnyikordul a talpam alatt, pedig egyáltalán nem régi még. Ahogy lépkedek, egyik faltól a másikhoz ütődnek bennem a hangulatok. Alaktalan mélység tátja a sárkányfogakkal teli száját feléjük, de nekik bérelt helyük van a saját kis bonctermemben. Olyanok, mintha a háziállataim lennének.
Újra kinézek az ablakon, és tudom, hogy holnap reggel megint korán kell kelnem, megint ki kell nyitnom a számat, mosolyognom kell, pislognom, ébernek maradnom.

"A lelkem oly kihalt, üres,
mint éjjel a tükör."

- gondolom.
Lassan, mintha az egész világot bekebelezte volna, óriásira duzzad és rám borul a hold.