Kemény, veterán bőrkabát, nem tökéletes szürkésfekete a színe, az egyik oldalára égett szag ragadt és most már mindig olyan lesz majd, nem értem, miért.
Belehajtogatom az ölembe, a mellkasa és az ujjai vannak felfelé, és most kicsi kockákat vágok belőle, olyan nagy, műanyag nyelű ollóval, amivel a csontokat is vágják.
Cérnák ülnek libasorban, a réz legforróbb és leghidegebb árnyalataiban.
És piros-fehér szegélyű lyukacskákat lehelnek az ujjhegyeimre, ahogy elkezdem összevarrogatni a cafatokat. Kitartóan, egyenesen .. csak egy darabig. Aztán visszabontom.
Mert az öltések, sosem állnak úgy, ahogy kellene nekik, mintha a porfelhőimből kicsi keselyűcsőrök cibálnák az árnyékukat.
Pedig olyan jó lenne egyszer végre befejezni.
Hogy legalább egy éjszaka, megint tudjak aludni. Igen, az jól esne.
A tüdőm szorgos, öreg hangyarajként zümmög, kopogtat a homlokomon.
És nem tudom lezárni ezt a kis fél-kerek történetet.

Tartozom egy (újabb) tiszteletkörrel Jung bácsikánknak.