szénfoltok
2011. szeptember 11., vasárnap, 9:20 du., 0 comments
Színtelen és szürke savat köhint a hallhatatlanPatkányfarkú zongoraszó kígyózik a harmatban
Szempilláin megrekedt szavakban mosoly,
S a téboly visszakacsint.
Bagolyszeme lefolyik a járdaszegélyen,
Fönnakad a csatornarácsokon
Újjászületik minden nappal, elvétetik minden halottal,
de csak egy kis darab:
az Isteni, a téboly ott marad.
Térdig gázol a füstös holdtöltében
Cipőorra vakond, ami hajnalködbe ütközik
Levetkőzi önmagát, s ha hívják
Valaki mással Újra felöltözik.
Altató a pókjaimnak. [Miyu ma nem játszik velük, már itt szuszog az asztalon előttem. ]
Kéményekből felbugyogó harangzúgásból kalendárium a másodperceknek, amíg az utolsó kicsi parázs ki nem huny a mellkasomon. Igaz, ezekből az ablakocskákból valaki réges-rég kiette a csokoládét.
Eszter vagyok. És most már nagyon sok ideje gondolkozom azon, hogy mit írjak még le, mert engem tényleg érdekelni szoktak az emberek és azt akarom tudni róluk, amit ők tudnak magukról, legelőször. De én nem tudok ide mit írni. Ha madarakat látok, azt mondom Hitchcock, ha kóbor macskát akkor azt, hogy Schrödinger. Ez valami reflex. És nagyon szeretem Kosztolányit. Minden más változik.