Vannak dolgok, amiket az esetlenségük tesz ellenálhatatlanná. Ez így normális, gondolom.
Tegnap előtt, előtt, vagy tudom is én mikor, megint írtam.
Annyira biztosan emlékszem, hogy másnap délután (tehát késő este, amikor nekem a délután kezdődik) egy szívinfarktusos pulyka tekintetével meredtem bele a kis ceruzavázlatokba,
fogalmam sem volt, honnan és hogyan születtek oda.
Legalább olyan vicces érzés volt visszaolvasni, mint szembesülni vele, hogy valójában nem is azt nem értem, hol voltam akkor, mikor írtam, sokkal zavarosabb, hol vagyok most, amikor olvasom.

Ó, igen. És ma láttam dementornyulat. Furcsán hangozhat, de egészen biztos. Én fedeztem fel.