És mostanra kopott el minden. A madarakról a tollak, a fákról a levelek, az őszről a varázslat, a szavakról az ékezetek. És az egész életemről a mese. Most csak ülni és nézni szabad. Ahogy szépen minden átfordul magába, módszeresen újra, meg újra és az üszkösödő lábú idő, kettéválasztja a tengert. És senki nem tud segíteni rajta. Nincs a világban, aki meggyőzhetné róla, hogy ledobálja magáról a koszos öregasszonykendőket, átizzadt mackópulcsikat, leborotválja a haját és ússzon a vízen. Mindennek dacára, ez az idő még mindig nem elég öreg ahhoz, hogy legyenek hasznos gondolatai.