2012. március 28., szerda, 8:58 du., 0 comments
Simon MártonÉletünk napjai
Anyámra gondolok és tejport eszem,
csönd van, hétvége délelőtt. Te még alszol,
járkálok, az ablak mögött fehér fal, innen nézve ködnek tűnik,
rántottát tervezek, abban jó vagyok, tüzet keresek,
cigarettát – tejport eszem, szeretem a tejport.
Ha olívaolajjal csinálnám, jobb lenne? Mindegy.
Kilépek az erkélyre, üresen iszom a kávét,
rutin az egész, mint a tél. Vár a só, az olaj,
de felnézek és látom, tényleg köd lett a falból,
és mögötte ott áll az erdő a tegnap esti képről,
amit sokáig nézegettél, félbehagyva egy vitát,
válasz helyett szinte – nemigen értettem, látod,
csak álltam mögötted, néztem. Hideg a kő.
Egy eltévedt állat volt a képen, tejszerű, sűrű ködben,
és remélem, ha már az anyámat végleg, majd ezt is
elfelejtem egyszer. De most az van, hogy eljött,
itt áll az erkély előtt az erdő, és a tegnapi kép most készül.
Kávé és kitépett lapok a számban,
mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit,
szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér,
hagyma, olaj, tojás, rend. Ezt már egyszer álmodtam,
de nem, nem emlékszem, mi lesz. Valaki a füledbe súgja,
hogy baj van. Ez a tél. Az üres ízek ideje, a
homályé pontosabban, hogy hol, hol a szívem.
Eszter vagyok. És most már nagyon sok ideje gondolkozom azon, hogy mit írjak még le, mert engem tényleg érdekelni szoktak az emberek és azt akarom tudni róluk, amit ők tudnak magukról, legelőször. De én nem tudok ide mit írni. Ha madarakat látok, azt mondom Hitchcock, ha kóbor macskát akkor azt, hogy Schrödinger. Ez valami reflex. És nagyon szeretem Kosztolányit. Minden más változik.