2012. augusztus 31., péntek, 11:23 de., 0 comments
- Mintha aforizmákban élnének a fejemben az állatok. Az őzgida, meg a nyúl, mind-mind évek és én nem tudom. Nem tudom őket libasorba állítani. Tartoznak valahova, de bennem csak kortalanok. - mesélte, miközben bedobozolta a könyveimet. Úgy éreztem, kifehérednek körben a falak és minden szín visszavándorol a szárazszürke bőre alá.
És nekem nem akaródzott megérteni, hogy belőle ittam hosszú hónapokon át az életet. Olyanra szívtam őt, mint a viharok és olyanra, mint az ősz. Egy félresikerült gyilkosság helyszíne volt az életem.
A saját dolgaihoz nem nyúlt. A kartondoboz, amibe a kirámolt polc lakosait gyömöszölte, volt az egyetlen szállítási eszköze, amivel akkor nyáron bekopogtatott az ajtómon és nem tudtam, hogy kell köszönni az embernek, akivel le fogom élni az életem, ő meg mosolygott és már vette is le a cipőit. És rendben voltunk. Az övé volt az összes holmi a lakásban.
A könyveknek vér illata van.
- A veled töltött évekhez - tudod - csak szelíd állatokat kapcsolhatok. A farkasok meg hiúzok, a kamaszéveim, úgy menekülnek előled, mintha fáklyával égetnéd nagyon lassan az erdőt. - felnézett rám. Sokáig nézett.
- Az erdő én vagyok.
- Tudom. - feleltem.
Kiegyenesedett. A mosásban elrongyolódott Readers Digest-es pólóm volt rajta. Gyapjúharisnya. Átlépte a dobozt, megcsúszott egy könyvön. Nem nyúltam érte. Sovány volt, mint egy félhold, mert a hold másik fele a szemei alatt ücsörgött. Olyan volt a haja, mintha ezer éve nem látott volna fésűt. Nem akartam, hogy megcsókoljon és megcsókolt.
- Most meg akarlak tartani, mint az ágyneműket és agyagszobrokat. De az én erdőmben sokat fúj a szél.
Nem akartam, hogy elmenjen és.
Két hét múlva postán jöttek a könyveim.
Most rendben vagyunk.
A vérszag elpárolgott. Szélben a fa gyorsan ég.
Eszter vagyok. És most már nagyon sok ideje gondolkozom azon, hogy mit írjak még le, mert engem tényleg érdekelni szoktak az emberek és azt akarom tudni róluk, amit ők tudnak magukról, legelőször. De én nem tudok ide mit írni. Ha madarakat látok, azt mondom Hitchcock, ha kóbor macskát akkor azt, hogy Schrödinger. Ez valami reflex. És nagyon szeretem Kosztolányit. Minden más változik.