ugyanolyan

2012. szeptember 1., szombat, 9:35 du., 0 comments

Titokban egy távoli harang zúgását hallgattuk a sötétben. 

- Néha azt gondolom, hogy én egyedül csak olyan félember vagyok. - összehúzta a pilláit, mintha a félhomályos szoba túlsó sarkában kellene meglelnie a szavakat. - Úgy értem, olyan dolgokat csinálok, amiket senki más nem.

 Érdeklődés nélkül néztem a szürkéskék szemeit. Nem volt mélységük. Sem fiatalság a szeplős fehér orrhegyén. 

- Péládul? 

- Teát iszom. Egész nap. Elalvás előtt is feketeteát szürcsölök, és ha elmegyek otthonról, ha napokra messze utazom, akkor is mindig ott marad egy pohár kihűlt, száraz lötty az éjeliszekrényen. Még a filtert sem veszem ki belőle. 

A másik oldalamra fordultam. A vászonkabátom gallérja csíkokat hagyott a nyakszirtemen. Az ablak alatt hideg siklott a gerincemre. 

- Nem hinném, hogy te vagy az egyedüli lény, ezen a nagy, kerek világon, aki teázik. 

Üres válasz. Megfáradt szél zajok. Utólag visszagondolva, a rengeteg dolog közül, amiben hasonlítottunk  egymásra, ez volt a legszembetűnőbb. Mind a ketten megfáradtak voltunk. Megfáradtunk az élettől való félésben, egymásban. Amikor szeretkezünk, folyton galambokra gondoltam. Galambokra, amik forogva repülnek, viccből zuhannak a levegőben. És azokban a másodpercekben, amikor aléltan zuhantunk össze a takarón,  ő sóhajokkal elriasztotta a galambjaimat, amiket a legártatlanabb pillanataiban próbáltam belopni a szívébe. 

Próbáltam haragudni is rá. De akárhányszor szóvá tettem valamit, ami formátlanabb volt, mint egy szemeteszsák kiürítése, ő csak szomorkásan megcsóválta  a fejét és megmagyarázta nekem, a világ összes zaját, azt, amit még ki sem mondtam, amit még el sem kezdtem érezni. 

Nem tudom, miért bajlódott annyit, hogy megértessen velem valamit. 

- Nem, nem figyelsz eléggé. A probléma az, hogy én azért teszem ezeket a dolgokat,  mert muszáj nekem.  Mikor felkelek, csak egy kortyra vágyom, hogy jól idnuljon a reggel. Meleg vizet forralok,  beleáztatom a filtert, de amíg hideg lesz alattam a konyhakő és visszaszaladok a szobába a papucsomért - a folyamat elvégzése közben valahol - rájövök, hogy egyedül vagyok. Aztán már csak ez a dolog marad itt velem, az egész nyamvadt éterben, minden halott, csak az íz.. Ha te éppen itt terpeszkedsz az ágyamban az sem számít, érted? - láthatóan nem zavarta, hogy úgy beszél rólam, mint egy girhes  házimacskáról. - És akkor aztán jön a pánik. És kezdődik a nap. Egymásba ömlő lét-adagokkal szívom tele magam és  minden egyes alkalommal,  mikor kiürül egy csésze, megriadok. Mintha farönkökön egyensúlyoznék egy vízesés előtt. 

Mindenki máshogy fejezki ki a szerelmet. 

- Hát, akkor ne menj vissza a papucsodért. 

Egész idő alatt egyszer sem nézett rám. Egyetlen, kicsi, örökmozgó pontot kergetett a térben.

Nem emlékszem rá, hogy valaha is mélyen a szemembe nézett volna. 

- Igen. - mondta tétován. - Ez lehet a megoldás. 

Sötétszürke pulóverjébe, mintha az egész életet belekötötték volna. 

Ő néha megfogta a kezem. Én csak bámultam át a szép ujjai, vékony válla fölött. Olyan volt mindig, mint egy beteg, téli kismadár. Nem volt szükségem rá, hogy megérintsem. Odabent szerettem, szerelmes voltam a hangommal, a ráncaimmal, minden levegővételemmel. A gondolataimban, néha megsimogattam őt. Beletúrtam kisfiús hajába, az ajkaira tettem az ujjaim. Sosem beszélt róla, de biztos vagyok benne, hogy ő is érezte ezeket a dolgokat. 

Érintések a talpán, olyanok, mint a víz.

Átlépni a vízen, át a folyón. Titokban maradni.