Jóelőre felkészült a télre.
Bebugyolálta a lelkét, lehúzta a redőnyöket. Ellenőriztette a beázásokat.

Nem rég realizálódott benne, hogy léteznek emberek, akik egy kacsa megfigyelésétől rettegnek. Az unokahúga hozta a cikket, kivágva egy újságból azóta is ott van az asztalán, rajta egy növénylexikon, nem szükségszerűen, csak hogy ki ne fújja a szél. Vagy háromnegyed órát nevettek rajta. Végig azon gondolkozott, elmondja-e, hogy ő meg a fehértől retteg.
A fehér asszony, a halál jelképe. Az emberek fehéren halnak meg. Az anyák a fényben, a padlón fekve és mindenki láthatja őket. Az apák csak kórházakban. Egyébként nincs más különbség férfiak és nők között.
Az emberek úgy képzelik el a színeket, mint tömböket, amik egymásra, egymásba, önmagukra halmozódnak. Néhányuk egészen képlékeny is. De a színek valójában terek. Erős mágneses burkok, karokkal, és mind-mind saját hanggal.
Picasso mondta, hogy minden, amit el tudsz képzelni valódi.
A színek lelke ilyen volt és nem értette, miért ő az egyetlen, aki törődik ezzel.
Néha azért előfordult, hogy a fehérség beszivárgott az emberekbe, olyankor kimosta őket, és csupa nem odaillő érzést kent el az arcukon. Ők meg nem vették észre és öregek lettek és ijedtek, ettől meg szerelmesek.
"Ha valakit szeretsz, olyan lesz neked, mint az Isten. Abban a másodpercben, hogy meglátod, rájössz, hogy jelentéktelen vagy. A levegőrészecskéknél is kisebbnek érzed magad, alkalmatlanná válsz a mindennapi feladatok elvégzésére is. De azért még is van valamid. Szereted. Ülsz egy padon és szereted. Fekszel a fűben és szereted. Vacsorát főzöl és szereted. Egyetlen pillanat sem elvesztegetett az életedből. A világ legcsodálatosabb dolgát teszed, minden percben."
Hallgatta, ahogy az emberek ilyeneket súgnak neki és nem tudott mosolyogni sem, olyan nehéz, nehéz volt hallgatni és nem kezdeni el magyarázni, hogy sehol nincs az ember, abban, amit tesz, sem abban, amit érez, egyedül csontokban van és húsban és genetikában.
A vacsorával kapcsolatban, senki nem tévedett.
Végül is nem kell tartani a haláltól. Olyan, mint a düh: lappangó kór, az oxigén mozgásával felszabadul és lecsap, egy nyári vihar. A mindennapok betegsége, akár a megszokás, hogy ételt teszel az asztalra.
A valóság az egyetlen tér, ahol ki lehet hagyni Istent a számításból.
Amikor lesz majd lehetőség, hogy mindenki maga válasszon az öröklét, és a hit nélküliség között, ezt kell választania.

És ő erre vár és ráért várni.
A telek elmúlnak, a takaróhuzat puha.
Csak a fény a redőny mögött. Folytonosan kopogott, kopogott felette a falon.