AboutOtherJournalFollowDashboard

tízszavas
2012. november 18., vasárnap, 5:42 du., 0 comments
Azóta nem is ment ki megnézni a kertet. Reggelente csukott szemmel tette meg az utat az ajtótól a kapuig. A keze már mind ismerte a faleveleket, a zsindelyeket. Ez a játék veszélytelen. Semmi, amit nem akarsz látni, nem árthat neked.
Ez a biztonság megtanulható.

Ő akkor tanulta meg, amikor ideköltözött. A levegő enyhe volt, hideg, mindig, mint a vész előtt. És minden öreg, annyira, hogy tudni lehetett, az a vész sosem jön el.
Éjjelente nyikorgott a ház. Fa lépcsők, régi cserepes tükör. Ha sokáig nézte, látni vélte a cserepes, májfoltos, kövér kezeket is, ahogy a teknőkből, a ruhát a csapba öntik. Az idő, ami szó szerint áll. Itt lakott. Csakhogy egyszerre nyomasztó lett. Ráborultak a falak, betakarták, ő is meg akart halni. Mikor aztán az első ősz hajszálát észrevette, úgy döntött, ideje elindítani.

Akkor jött ide először, és utoljára az a fiú. A szomszéd házban lakhatott, néha figyelte, ahogy a kék Hondával beparkol elé. Olyan vicces, és aránytalan volt az az autó, úgyhogy, amikor először meglátta, hogy ott áll az udvarán, ez volt az első dolog, amit mondani akart neki, de aztán benne maradt, mert ahogy ott állt az ajtóban, a sötétlő körvonalak hirtelen ugyanolyan túljátszottnak, és idétlennek tűntek, mint egy rosszul megfestett impresszionista képen. A fiú intett neki. Kilépett a fűre, és  elindult felé. Érdekes érzés volt lépkedni. Mintha a harmat egy külön tenger lett volna, az éj tengelye pedig kifordult alóla. Minden mozdulat íves lett, és hatalmas. Csak a sötétből lehetett tudni, hogy éjszaka van.

Úgy érezte, rengeteg ideig tartott, mire odaért hozzá, de az árnyék türelmesen várt. Kellemes kisugárzása volt. Nem látszott, de tudni lehetett, hogy mosolyog.
- Azt terveztem, garázst húzatok majd fel ide. - nem volt értelme ezt mondania. - Ide, ahol most állunk. - soha nem akart garázst. még jogosítványa sem volt, a házra is kölcsönt kellett felvennie. Örül, ha az év végére ki tudja fizetni a részleteket.
Az alak tétován körülnézett.
- Ki kell vágni a fát. - és a föléjük magasodó tölgy törzsére bökött.
A lányt kellemetlen érzés fogta el.
- Igen. Attól tartok.
- Tudod, mikor az emberek szembesülnek vele, hogy minden, amit egész életük során csináltak nem vezet sehová, általában pánikolnak, és rettenetes döntéseket képesek hozni. - felnézett. Az égen nem volt se hold, se felhő, se csillag.
- Én nem teszek sehová sem vezető dolgokat.
A fiú megfogta a kezét. Az ujjai, mintha pihések lettek volna.
- Gyere velem. - és közelebb húzta a törzshöz.

És mélyebb lett a névtelen feketeség. Aztán egy rántást érzett. Futottak. Először kellemes volt ez a rohanás, aztán egyre fárasztóbb. De nem szólalt meg. Átjutottak egy egész erdőn. Nem is egy erdő volt, talán kettő, vagy még több, talán három, de egyetlen állatot sem láttak, egyetlen faág sem reccsent szét alattuk, néha hallani lehetett valami éles csörömpölést. Aztán ez is szétömlött az úton, iránytalan lett a hang, mint az ösvény, ami nem tartott, nem volt eleje, se vége, se tere. Mikor aztán az egész átcsapott a fejében lüktető szédüléssé, valami lehúzta, és nagyot lökött rajta. Megtorpantak. Fénypászmák csúsztak be a fák között. Az egyik pontosan közéjük esett, látta a kifordított kezén, hogy ragacsosan csillog a hideg verítéktől, alatta  teljesen fehér volt, úgy dagadt ki a bőre alatt, minden ér, hogy szinte érezte, ahogy feszül.
Végre kérdezni akart, de a fiú lecsendesítette, és intett, hogy figyeljen előre.
Pár lépéssel arrébb, sok méternyi, száraz, sötét föld. Fehér csipke zuhant. Itt meghalt valaki.
A társa közelebb húzta magához, a földre ereszkedett vele, mintha imádkozni készülnének. Az arcához hajolva súgta.
- Látod, milyen üres?
- Ecetszagot érzek.
- Ilyen a szaga a semminek. Most várnunk kell, de ha véget ért a mise, megnézhetjük közelebbről.
Valami mélységből újra hallatszott  a csörömpölés.
Így gubbasztottak még három vagy négy percig, minden végtagja feszült, és elzsibbadt, ingerültséget érzett.
Aztán végre, lassan, megint sötétedni kezdett minden. Amikor már alig sejlett fel valami a félhomályból, törpejárásban, igyekezve, hogy minél kevesebb zajt csapjanak, elindultak a posztókupac felé.
Az ecetszag, egyre erősödött, émelygés fogta el.
- Körbejárhatod, de én a helyedben nem fognám meg. Tele van romlással.
Fölé hajolva látta, hogy a lepel nedves. Akkor aztán megértette.
- Tartósítva van?
- Így később kezd el oszlani. De ez sem tarthatja sokáig vissza. Régen jobban működött. Amikor még természetes volt, hogy így kell csinálni.
Kétségbeesést érzett keringeni a vénáiban. Tett néhány óvatos kört, hátrébb lépett, a bokorba hányt. Aztán összerogyott. A másik odaért mellé, de nem hajolt le, közvetlenül mellette megállt, és tűnődve nézelődött, úgy tűnt rá cseppet sem hat ez a környezet.
- Érted mit akartam mondani? - kérdezte kicsivel később, mikor a lány még mindig nem mozdult.
- Igen. - felelt kábán, aztán összeszedte az erejét és feltápászkodott. - Hazamehetünk?
Kézenfogva elindultak arra, amerről jöttek.

Sok idő múlva leesett az asztalról két üvegpohár. A régi, rossz mosogatógép mindig összerázza az egész konyhabútort, az evőeszközök is folyton a széklábak között kötnek ki.
Olyan tompa volt, hogy valósággal kigurult az ágyból, aztán négykézlábra állt a padlón, onnan kapaszkodott fel. Függőlegesen csíkos rövidnadrág volt rajta, meg a tegnapi melltartó, mindene tiszta libabőr. Ahogy kivánszorgott a konyhába, az első gondolata az volt, hogy ölni lehetne a szagokkal, mert az egyik pohárban ecetet hagyott, és most minden ázik, a pepita csempe, a vászon asztalterítő. De a papucsára nem csöppent semmi, valahogy csak úgy ott maradt, forró volt, és meleg mintha már előre odakészítette volna két gondos, cserepes kéz.

Newer Post© 2013 Layout. Font. Image & IconOlder Post