- A levegőmet szívod. - ez volt minden, amit mondani akart nekem.
Atlasz kék hosszú ruhában volt augusztusban. Sétáltunk. Sáros volt a part és ő nem lépett óvatosan, csoszogott és húzta maga után a ruhát, fénylett a sáros vízben, fénylett a mellkasa is, ő volt az ég. Balra nézett, emberek és sötét, emberek és sötét, fa, emberek és sötét, fa.
Jobbra dobolt a hold a hullámokon. Fodrozódott a víztükör. A tükör volt a ruhája. Nem fürödtünk egész nyáron. Félt a piócáktól az éjszakai vízben.

Dobok szóltak a vízből.

 Ránéztem. Csendben. Azt akartam kérdezni: "Elképzelted, ugye? Ahogy a fény lekúszik mélyre, és gödröket ás magának az iszapba, a tengerfenéken  És ott alszik. Olyankor is, mikor már nem látszik a hold. De a víz fényes, mindig fényes. Csak te tudod, hogy miért." 

Ő mondta, hogy ide akar jönni. Kereshettünk volna apartmant  hotelt. Egy sokkal híresebb helyen.  A nagyanyja hagyta rá a nyaralót. Pontosabban nem egészen rá. Sokszor mondta el a történetet aminek egyetlen érdekes momentuma sem volt, mindig szeretkezés után mesélt, a sötétben. Emlékeztem az ilyen éjjeli mesékre, hogy voltak, hogy a keze a mellkasomon, és a szeme a faleveleken és a falevelek a hátán és a szél a szőnyeg alatt, de arra, hogy miket mondott, arra nem.
Előbb-utóbb majd ő sem fog emlékezni rá, hogy beszélt hozzám, hogy voltam, és arra sem, hogy volt egy nagymamája. És nyaralója. Talán ez a nagy tenger is kiszárad, mire mindent elfelejt. De el fogja felejteni. - gondoltam.

- A levegőmet szívod. - ismételte. Jókora utat tettünk meg a két mondat között.  A kis, köves járda túlvégén egy bár rózsaszín és zöld fénye glóriát meg ajtókat rajzolt. 'Undress me now' -lüktetett egy fekete öblös női hang, kábítóan. Középkorú férfiak énekeltek és sört ittak és semmi nem illet semmihez.
Mindenki az ő levegőjét szívta.

Ha a szél felkapja a ruháját és az arcomba fújja, eltűnök benne és elúszom messzire. És most nem írnék semmit. De nem volt szél aznap éjjel.
Ötletem sem volt, hol ér véget a part menti sétány. Úgy ment, mintha ő tudná, de sosem derül ki hogy így tényleg így volt-e, vagy csak élvezte hogy semerre sem haladunk.
A tekintetünk találkozott. Azt hittem azért nem értem, mert szeretem. Hogy ott volt a táj a szemében. Sötétkéken, felhősen, csillagosan, mindenesen. A neonos fények kába füstnek tetszettek hozzá képest. Megálltam. Ő még tett pár lépést, aztán hátrafordult, mintha meglepődne.
Elindultam az épület felé, nézett utánam. Mintha azt mondaná, hogy nem akar egyedül lenni. Hogy meg fog halni.

Leültem a pulthoz, sört kértem, a pultos lány vastagon kikent szeme macskaszerűen mosolygott rám, olyan vékony és magas volt, mint egy madárijesztő. De a szája telt, és kedves és a haja a fenekéig ért. Nagyon szeretem, ha egy nőnek hosszú haja van. Aznap kivettem egy szállodai szobát, és felvittem magamhoz.

Amíg ittam, figyeltem a partot. Még ott állt, háttal mindennek, a tengert nézte.
A fehér foltokat az iszapban angyalok ásták. Nem tudom, hogy tudott-e úszni, de ha akkor igazán meg akart volna halni, és beleugrott volna a vízbe, belőle is fény lett volna, ebben biztos vagyok.