Minél többször mesélem el,

Sokat gondolok rád.

Nincs ebben semmi titok. Nehezen halunk meg és nehezen élünk. Ma már nem alszom egyedül.
És nincs egy szoba.

És valami nincs rendben.
Nem tudom megmondani, pontosan, hogy mi.
De valami.

Nem tudom, hogy mit tegyek.

- A levegőmet szívod. - ez volt minden, amit mondani akart nekem.
Atlasz kék hosszú ruhában volt augusztusban. Sétáltunk. Sáros volt a part és ő nem lépett óvatosan, csoszogott és húzta maga után a ruhát, fénylett a sáros vízben, fénylett a mellkasa is, ő volt az ég. Balra nézett, emberek és sötét, emberek és sötét, fa, emberek és sötét, fa.
Jobbra dobolt a hold a hullámokon. Fodrozódott a víztükör. A tükör volt a ruhája. Nem fürödtünk egész nyáron. Félt a piócáktól az éjszakai vízben.

Dobok szóltak a vízből.

 Ránéztem. Csendben. Azt akartam kérdezni: "Elképzelted, ugye? Ahogy a fény lekúszik mélyre, és gödröket ás magának az iszapba, a tengerfenéken  És ott alszik. Olyankor is, mikor már nem látszik a hold. De a víz fényes, mindig fényes. Csak te tudod, hogy miért." 

Ő mondta, hogy ide akar jönni. Kereshettünk volna apartmant  hotelt. Egy sokkal híresebb helyen.  A nagyanyja hagyta rá a nyaralót. Pontosabban nem egészen rá. Sokszor mondta el a történetet aminek egyetlen érdekes momentuma sem volt, mindig szeretkezés után mesélt, a sötétben. Emlékeztem az ilyen éjjeli mesékre, hogy voltak, hogy a keze a mellkasomon, és a szeme a faleveleken és a falevelek a hátán és a szél a szőnyeg alatt, de arra, hogy miket mondott, arra nem.
Előbb-utóbb majd ő sem fog emlékezni rá, hogy beszélt hozzám, hogy voltam, és arra sem, hogy volt egy nagymamája. És nyaralója. Talán ez a nagy tenger is kiszárad, mire mindent elfelejt. De el fogja felejteni. - gondoltam.

- A levegőmet szívod. - ismételte. Jókora utat tettünk meg a két mondat között.  A kis, köves járda túlvégén egy bár rózsaszín és zöld fénye glóriát meg ajtókat rajzolt. 'Undress me now' -lüktetett egy fekete öblös női hang, kábítóan. Középkorú férfiak énekeltek és sört ittak és semmi nem illet semmihez.
Mindenki az ő levegőjét szívta.

Ha a szél felkapja a ruháját és az arcomba fújja, eltűnök benne és elúszom messzire. És most nem írnék semmit. De nem volt szél aznap éjjel.
Ötletem sem volt, hol ér véget a part menti sétány. Úgy ment, mintha ő tudná, de sosem derül ki hogy így tényleg így volt-e, vagy csak élvezte hogy semerre sem haladunk.
A tekintetünk találkozott. Azt hittem azért nem értem, mert szeretem. Hogy ott volt a táj a szemében. Sötétkéken, felhősen, csillagosan, mindenesen. A neonos fények kába füstnek tetszettek hozzá képest. Megálltam. Ő még tett pár lépést, aztán hátrafordult, mintha meglepődne.
Elindultam az épület felé, nézett utánam. Mintha azt mondaná, hogy nem akar egyedül lenni. Hogy meg fog halni.

Leültem a pulthoz, sört kértem, a pultos lány vastagon kikent szeme macskaszerűen mosolygott rám, olyan vékony és magas volt, mint egy madárijesztő. De a szája telt, és kedves és a haja a fenekéig ért. Nagyon szeretem, ha egy nőnek hosszú haja van. Aznap kivettem egy szállodai szobát, és felvittem magamhoz.

Amíg ittam, figyeltem a partot. Még ott állt, háttal mindennek, a tengert nézte.
A fehér foltokat az iszapban angyalok ásták. Nem tudom, hogy tudott-e úszni, de ha akkor igazán meg akart volna halni, és beleugrott volna a vízbe, belőle is fény lett volna, ebben biztos vagyok.

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

"Kelet-európában nem érdemes kijózanodni." 

Jóelőre felkészült a télre.
Bebugyolálta a lelkét, lehúzta a redőnyöket. Ellenőriztette a beázásokat.

Nem rég realizálódott benne, hogy léteznek emberek, akik egy kacsa megfigyelésétől rettegnek. Az unokahúga hozta a cikket, kivágva egy újságból azóta is ott van az asztalán, rajta egy növénylexikon, nem szükségszerűen, csak hogy ki ne fújja a szél. Vagy háromnegyed órát nevettek rajta. Végig azon gondolkozott, elmondja-e, hogy ő meg a fehértől retteg.
A fehér asszony, a halál jelképe. Az emberek fehéren halnak meg. Az anyák a fényben, a padlón fekve és mindenki láthatja őket. Az apák csak kórházakban. Egyébként nincs más különbség férfiak és nők között.
Az emberek úgy képzelik el a színeket, mint tömböket, amik egymásra, egymásba, önmagukra halmozódnak. Néhányuk egészen képlékeny is. De a színek valójában terek. Erős mágneses burkok, karokkal, és mind-mind saját hanggal.
Picasso mondta, hogy minden, amit el tudsz képzelni valódi.
A színek lelke ilyen volt és nem értette, miért ő az egyetlen, aki törődik ezzel.
Néha azért előfordult, hogy a fehérség beszivárgott az emberekbe, olyankor kimosta őket, és csupa nem odaillő érzést kent el az arcukon. Ők meg nem vették észre és öregek lettek és ijedtek, ettől meg szerelmesek.
"Ha valakit szeretsz, olyan lesz neked, mint az Isten. Abban a másodpercben, hogy meglátod, rájössz, hogy jelentéktelen vagy. A levegőrészecskéknél is kisebbnek érzed magad, alkalmatlanná válsz a mindennapi feladatok elvégzésére is. De azért még is van valamid. Szereted. Ülsz egy padon és szereted. Fekszel a fűben és szereted. Vacsorát főzöl és szereted. Egyetlen pillanat sem elvesztegetett az életedből. A világ legcsodálatosabb dolgát teszed, minden percben."
Hallgatta, ahogy az emberek ilyeneket súgnak neki és nem tudott mosolyogni sem, olyan nehéz, nehéz volt hallgatni és nem kezdeni el magyarázni, hogy sehol nincs az ember, abban, amit tesz, sem abban, amit érez, egyedül csontokban van és húsban és genetikában.
A vacsorával kapcsolatban, senki nem tévedett.
Végül is nem kell tartani a haláltól. Olyan, mint a düh: lappangó kór, az oxigén mozgásával felszabadul és lecsap, egy nyári vihar. A mindennapok betegsége, akár a megszokás, hogy ételt teszel az asztalra.
A valóság az egyetlen tér, ahol ki lehet hagyni Istent a számításból.
Amikor lesz majd lehetőség, hogy mindenki maga válasszon az öröklét, és a hit nélküliség között, ezt kell választania.

És ő erre vár és ráért várni.
A telek elmúlnak, a takaróhuzat puha.
Csak a fény a redőny mögött. Folytonosan kopogott, kopogott felette a falon.

"A fájdalom a maga elvont egészében, madártávlatból, mindig borzalmasabb, mint közelről: a részletekkel való bíbelődés kijózanít bennünket, leszerel, legalábbis figyelmet követel tőlünk, önfegyelmet, hogy rendezzük a zűrzavart. Ilyenkor egy kereket találunk, egy csavart, egy pántot, mely a pokolgépet alkotja. Mindez már babramunka, játék. Az apró dolgok megnyugtatnak."

A hóhér szobája

Szalonnaszag. Muskátliszag.
Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából.
A tenger Istené,
s az ablak csukva van.

Milyen más a vesztőhely illata,
és a bárány, amikor értejönnek.

Kiskoromban mindig féltem a hidakon, mert elképzeltem, hogyan folyatódnak az oszlopok a víz alatt.
Most ha elalszom a kádban, viaszfehér ablakokat látok tükröződni a combomon.

reggel.

száradó gondolatok.
fákról lehullott kismadarak.
ágyról lehullott évek
és lepedőgyűrődések nyoma a hátadon.

el akarok felejteni mindent.
csak ha egy befőttesüvegben hazahozhatnám azt a hangot.

Tengeröbölben  zöld a tölgy, színarany lánc a törzsén.
Nincs értelme semminek.
Nincs hova tartanunk.

Meghalt a nyulam.

a csúfság öröksége a vágy.
hozni bentről valami maradandót.

Hogy azért vannak helyek.
ahova nem.

"- Te vagy a legjobb dolog az életemben.
- Ezt már én is akartam mondani neked, csak olyan furán hangzott, hogy 'dolog'."

na ez hűha.

Élvezd az esőt. Itt mindennek ablaka van. 

Ledobom a cipőm.
Ledobom a ruháim.
Ágyba bújok


Ledobod a cipőd.
Ledobom a ruháid.
Ágyba bújunk.

Sitophobiás akarok lenni.

vaskosarában
örömöt cipel,
mondják, hogy halott
nem hiszi el.

feje fekete,
szeme porhüvely,
mondják, hogy halott,
nem hiszi el.

"- A büntetés Isten létét igazolja, akárcsak annak hiánya. Zseniális érvelés.
- Nem. A hit nem vita tárgya."

A szívünkben a harangok
ürességgel vannak kibélelve.
vigyázz.
Ha megtöltöd őket szavakkal,
nem konganak többé.

fáj

Olyan volt ez a délután, mint egy nagyon hosszú posztmodern vers, rumlival és szinonimákkal és azzal, hogy szeretsz és amerre mentem, virágok nőttek az aluljárók falán.

Te vagy a lüktetés két lépés között.

Szenvedni privilégium -
dohogja a tavaszi zápor és elered.
Üvegburka alatt, feketét gondolnak,
s színeset szuszognak az emberek.

A mai napom, tíz perces volt. feküdtem a füvön és bambultam, és egy felhő a látóterem bal alsó sarkából a jobb fölsőig araszolt.

Túl közel ültünk egymáshoz.
Úgy, hogy, amikor felemeltem a fejem az ölemből
és azt hittem, a világba tekintek,
valójában beléd néztem át.

A cigarettámat a fehér párkányon
oltottam el.
Nem tett jót neki.
Csak arra gondoltam, milyen lehet,
ha mint egy száraz csikket,
úgy nyomják el egyszer az életemet.

hideg van.

Vörösmarty Mihály - Előszó

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

Zaj van, hamvasztó edényben csörömpölnek a könnyek, felázik a talaj is, felszökik a fűillat az arcodig, mocsarassá hígul minden és arra gondolok, hogy beleragadhatna az ég a világba. És megállhatnának a csillagok és az eső, mint milliónyi mélykék áramkör fényképe sülne ki az ablaküvegen. 
Ha fény lennék, sötétben lufinak képzelhetném magamat én is, hatalmasnak, üresnek, amiben elférnél, lakhatnál bennem, és nem kellene elmenned innen. 
De én nem vagyok fény, csak dekárérte ember vagyok és az emberi fejben kövek vannak - szerintem - és amikor gondolkodunk, egymáshoz ütődnek, azért nincs idebent csend soha. 


Egy szótolvaj vagyok.

utálom a ruhákat. utálok felöltözve lenni. Annyira, hogy az ilyen fázós, beburkolózós napokon, inkább addig toporgok a zuhany alatt, amíg bele nem fulladok a párába, mint hogy kimásszak és magamra tekerjek egy törölközőt. Inkább várok, amíg elfogy az összes meleg víz és elfogy a fény és elfogy az idő és az idővel együtt elfogynak a falból a téglák és te és anya és apa és az emlékek és minden csak egy icipici, hideg, sötét, nyirkos gombóc lesz a hasamban.
Még mindig, túl gyerek vagyok,
Még mindig, túl suta vagyok
az igazi élethez.

A kultúra egy olasz mosógép mögött kezdődik amúgy.

Simon Márton
Életünk napjai


Anyámra gondolok és tejport eszem,
csönd van, hétvége délelőtt. Te még alszol,
járkálok, az ablak mögött fehér fal, innen nézve ködnek tűnik,
rántottát tervezek, abban jó vagyok, tüzet keresek,
cigarettát – tejport eszem, szeretem a tejport.
Ha olívaolajjal csinálnám, jobb lenne? Mindegy.
Kilépek az erkélyre, üresen iszom a kávét,
rutin az egész, mint a tél. Vár a só, az olaj,
de felnézek és látom, tényleg köd lett a falból,
és mögötte ott áll az erdő a tegnap esti képről,
amit sokáig nézegettél, félbehagyva egy vitát,
válasz helyett szinte – nemigen értettem, látod,
csak álltam mögötted, néztem. Hideg a kő.
Egy eltévedt állat volt a képen, tejszerű, sűrű ködben,
és remélem, ha már az anyámat végleg, majd ezt is
elfelejtem egyszer. De most az van, hogy eljött,
itt áll az erkély előtt az erdő, és a tegnapi kép most készül.
Kávé és kitépett lapok a számban,
mindjárt leég a cigarettám, mindjárt csinálok reggelit,
szeretlek, de ez nem szerelmes vers, ez friss kenyér,
hagyma, olaj, tojás, rend. Ezt már egyszer álmodtam,
de nem, nem emlékszem, mi lesz. Valaki a füledbe súgja,
hogy baj van. Ez a tél. Az üres ízek ideje, a
homályé pontosabban, hogy hol, hol a szívem.

még didergő tavaszban
üres pohárba mártott illat az ég
és borostyán az ereszen, ami a tejútra fut.
ami nem vár senkire
és amíg van, csak lenni tud.

"ha veled álmodok, az mindig pasztellszínű."

Ma egy nyugdíjas, fél szemére vak, gombaszedegető, világgyűlölő, bigott, evangélikus tisztelendő atya kijelentette, hogy rokonlelkek vagyunk.

és "télen",
mikor a képmadrak szeme kiszárad.
meseszépen.

A boldogság
száraz faág,
ha letöröd; róla
elröppen a világ.

felforr a zöld
és kiborul a sárga,
a vörösbe a keserű
az ujját belemártja.
meghűlt a barna,
kiült a párkányra,
a rózsaszín ráolvad
a nappali falára.
felrobban a fehér,
lehullik a házra;
rácsuklik az ég
a látóhatárra.
benned és bennem
kucorog az árnya.
felfal mindent lassan;
élénk-narancssárga.
sarokban türkizen
sír a szék
és kék ha a kor
a lábadra lép.

Szeretni fogom a könnyen koszolódó dolgokat.

és leszáll,
mint valahova menni
készülő
holott hazájába
sok társat
nem talál.
és beszél
és sír
és keszkenő,
zord telet elfedő;
ráborul a táj.
neki sose kár,
hogy megkövezik,
s aztán
honnan; hova
ha te látod,
azért vidd haza,
aztán,
ha esik az eső
és sírsz, amikor ő
és leszel keszkenő
a világon többé semmi se fáj.

Temetni valamit, fényárnyékba. Mélyen forró színgombóc lesz a körmöd alatt a tudhatatlan, ha összekötözöd egy állandóvá a végtelent. Ami meg kimarad, abból lesz a dúc. Tökéletes elfoglaltság a teremtés, ugyanis a memória is, az elveszettség is kihagy. Néha napján, még az illatok is.
Feltaláltam az avantgárd kubizmust, mellesleg.

Valentin nap; jég és mindenek előtt egy kitépett szemű, mennyország-fekete macskatetem a hóban.

hiszen harmatból volt a mindig is. harmatból volt a hit amiből született. hogy bort ivott-e, hogy harangokat köpött, vagy életet adott egy csigának, így már annyira lényegtelen.
telen
telen
teleny

tele vagyok kérdésekkel.

De ha egyszer futamodnak, tótágast állnak fehér tükörtűz felett.
A hiányt, a hiány hiányára kell építeni.

Jelenleg remegek, de azért szeretlek tél. : )

a szemétdombom lerobbant, legyenek szívesek a tudatalattijukba morzsázni.

Szívem kirakatából,
Mind hasztalan
Feléd kacsint egy arctalan

Ne lepődj meg, ha furcsán vesz levegőt. C'est une trompe l'oeil.

most egy kicsit ott felejtem magam.

Nem feltétlenül kellemes révedezve azt csodálni, hogy amennyit szenvedsz, szinte helyettem is élsz. Amíg engem leköt a gigászi világító üresség, meg a gigászi világító üresség portréja, az ablakkeretben.
Ott ahol neked kellene lenned.

egy százötvenkét centis, szentimentális csoda vagy.igen, ez neked szól.

A tündérkezecskéid kiskutyaszemeid bababőröd bugyutabűbájnevetgélésed szívdobogásod

Lehet, hogy lerajzolom azokat akik közel állnak hozzám. Lehet, hogy az emberek belerajzolják magukat a képeimbe.
Úgy feszül rá az arcomra a világ, mint a hideg a tetőcserepekre. Kifordult Minden, és kifordult Mindenkor, és mindkettő szörnyen ambivalens, a tetők is ambivalensek, és hogyha muszáj elhinni valamit, én azt hiszem el, amit ők látnak belőlem. Vagy azt, ahogy átnéznek rajtam, bele a világba. Nem bánom, végül is a tájak tágasabbak nálam, kényelmesebben elférnek bennük a bocitekinteteik.

Most nem dőlnek semerre a házfalak.
Pont annyi ült meg rajtam a füstös kávéházi zenéből, amennyiben el tudok majd aludni.
Kaptam egy turcsi orrú szerencsemalacot, a táskás szemű, újságarcú gentleman-ek nem csak szerintem regényesek. Ilyen lehet, mikor minden a helyén van körülöttem.

ESETT A HÓ. ESETT A HÓ. ESETT A HÓ.

Még három nap,
és aztán csend lesz.
Hajnalhasasztó, birkabégető, gumilyukasztó ősz-csend,
holott túlvagyunk már az őszön, a szerelmen, a virágokon is.
De néha még mindig,
valahonnan felsikolt,
s dühvel a falakon végigkapar.
Szeretettel ment el,
gyűlölettel jött vissza egyhamar.
Enyém leszel juhar szagú május;
előbb, vagy utóbb, de enyém leszel.
Én leszek az enyészeted,
ott, ahol már senki sem lát,
rőzsedombon égetlek el.

Címkék: madárijesztő

Vízszintesben a dolgok átértékelődnek.

És mostanra kopott el minden. A madarakról a tollak, a fákról a levelek, az őszről a varázslat, a szavakról az ékezetek. És az egész életemről a mese. Most csak ülni és nézni szabad. Ahogy szépen minden átfordul magába, módszeresen újra, meg újra és az üszkösödő lábú idő, kettéválasztja a tengert. És senki nem tud segíteni rajta. Nincs a világban, aki meggyőzhetné róla, hogy ledobálja magáról a koszos öregasszonykendőket, átizzadt mackópulcsikat, leborotválja a haját és ússzon a vízen. Mindennek dacára, ez az idő még mindig nem elég öreg ahhoz, hogy legyenek hasznos gondolatai.

- Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás?
- Naná, hogy a gyík!

Körbefutom érted a világot, telehordom homokkal a Fekete-tengert, minden növény nevét megtanulom, minden rovarfajt felfedezek. De téged azért majd kikerüllek. Szépen, csöndesen elosonok a hátad mögött, aztán meg pattogok tovább, át az összes szerencsétlen nevű hegységrendszeren, mint egy hülye bolha.

A hajad legyen egyenes, nehogy belebújjon a szmogos, városi szél.
Ne vegyél fel olyat ami harap,
de csak olyat egyél meg, ami téged már megevett.
Vekker, bolyhos sapka, gyűrű tilos.
Csókold meg a főnöködet és a konyhást az ebédlőben.
Aludj a műhelypadlón.
Támaszd egymásnak a falakat a végtelenben, nehogy rád dőljenek.
Ha a fejed melletti széklábra fájdalom tekeredik, dobj rá vizes ruhát.
Mielőtt hazamész, mosd le a padokat.

Kaszáspóklábú napkorong valahol mélyen, egy megfagyott tücsök torkában árnyékokkal hálózza be az egész világot. Az agyam véletlenül éppen egy ilyen sötét foltocskában pihenget.

néhamindig az emberek nagyon nagyon nagyon furcsák.
és ez most annyira furcsán jól esik.

Úgy döntöttem nincs semmi bajom.
Eme álláspontomat kívánom tartani, egészen a boncolási eredmények megérkezéséig.

Utálom amikor minden különösebb ok nélkül egy férfi vállára döntöm a fejem, neki meg az egész teste megmerevedik, a mellkasa forró, a válla jéghideg lesz és két méterről megérezni a torkában az ólomízt meg a megilletődöttséget.
Utálom nézni ahogy egy nő sír. Olyan szem-, fül- és ízületfájdító macska-egér áriával.

Címkék: nincs jobb dolgom, panaszkönyv

Címkék: beatles

Nem sűrűn voltak hallgatói.
Viszont volt egy széke a bárpultnál.
Ezen kívül, semmije sem.
Annyira tisztelte, hogy egyetlen egyszer sem ült rá, még a közelébe sem igen merészkedett. Odafurakodott egy asztalhoz, a legtömöttebb sarokban, a Wernicke-területen átalakuló jelek továbbhaladásáról mesélt a Broca-területre, várta, amíg minden elnémul, aztán kiürül. Utána csak figyelt.
Magas, barna bőrhuzatú, (vaskos, földgömbnyi cowboy hátsóktól az idők során fehéresre kopott) székecske volt, közel a fiatal pincérnő zsírfoltos ingéhez. Hatalmas, kerekded mellei voltak,
Neki mély növése, pálinkaszaga és hatalmas szakálla.
Néha-néha eltöprengett, vajon mi születhetne a kettő súrlódásából. Végül rájött, hogy semmi és inkább hagyta az egészet a fenébe.

Címkék: biológia kézikönyv, hazaút, Hitler és a dadaizmus, kezek, mese, rajz, skicc, vázlatfüzet

(megj. hüledezzetek, hogy nincs helyesírásom, ez a *herecsillámporos* blogger, nem csak a kentaurmesét, de még az egybe írt hősromantikust, sem húzza alá. a saját nevét viszont igen.)

még a semmit is körül lehet írni.

ÉS

Hallja a villanyórát kattogni
És hallja a buszokat suhanni,
Hallja fodrozódni a suhogást a térdén
És hallja a levegőt zuhanni
És hallja a kislányt sírni,
       Hogy nem fog megszületni
És hallja a zöld bogarakat ásni
És kinyitja a szemét.

Az indián leejt egy pénzérmét a forgalmas utcán. Mosolyog.
"Látod? Minden azon múlik, hogy ki, mire figyel."

Címkék: Leonard Cohen, Suzanne

Elalusznak már a dobok,
   fénykörömből kiosonok.
       Koponyádon bekopogok,
          nem engedsz be, kint maradok.
             Halat fogok, vándorolok,
                kőre ülök, elsorvadok.

Ma meghallgathattam abszolúte megbízható forrásokból származó, bájos kis történetét annak, miért tiltották be anno a marihuánát. Állítólag roppantmód ihletetté varázsolja az embert. Egyszer talán bele kellene kóstolnom.

Most egyenlőre minden kívül-belül átmosó, padlóról felmosó tudatmódosító szertől mentes bogaraimmal (szembogaraimmal, akarom mondani, de lehet akár egy katica is) belegubózódom a fekete ágyneműmbe, és tovább olvasom Morrie professzor úr leckéit a szeretetről.

Címkék: eszméletlen, hasfájás

Én vagyok a világ legkisebb fantomhajója. ha létezem.

Címkék: vallás

Most azt játszom, hogy ülsz mellettem.
Kérész kannibálok nyársába húzott köldökéből az égnek
betűtésztát reszel ránk a hold.
Kén-kék lánggal serceg.
Olvad a csobogás,
Olvad a lég is
bennem.

Címkék: ezmiez

- Szeretsz? - kérdezte Vén Rigó.
- Szeretlek! - szólt a Nap.
- Akkor hát szép lesz a világ? 
- Nem.

Címkék: Szabó Lőrinctől szabadon

Címkék: Algopyrin, florence

Címkék: bűz, éjszaka, életcélok, holnap, mese

Vannak dolgok, amiket az esetlenségük tesz ellenálhatatlanná. Ez így normális, gondolom.
Tegnap előtt, előtt, vagy tudom is én mikor, megint írtam.
Annyira biztosan emlékszem, hogy másnap délután (tehát késő este, amikor nekem a délután kezdődik) egy szívinfarktusos pulyka tekintetével meredtem bele a kis ceruzavázlatokba,
fogalmam sem volt, honnan és hogyan születtek oda.
Legalább olyan vicces érzés volt visszaolvasni, mint szembesülni vele, hogy valójában nem is azt nem értem, hol voltam akkor, mikor írtam, sokkal zavarosabb, hol vagyok most, amikor olvasom.

Ó, igen. És ma láttam dementornyulat. Furcsán hangozhat, de egészen biztos. Én fedeztem fel.

Kemény, veterán bőrkabát, nem tökéletes szürkésfekete a színe, az egyik oldalára égett szag ragadt és most már mindig olyan lesz majd, nem értem, miért.
Belehajtogatom az ölembe, a mellkasa és az ujjai vannak felfelé, és most kicsi kockákat vágok belőle, olyan nagy, műanyag nyelű ollóval, amivel a csontokat is vágják.
Cérnák ülnek libasorban, a réz legforróbb és leghidegebb árnyalataiban.
És piros-fehér szegélyű lyukacskákat lehelnek az ujjhegyeimre, ahogy elkezdem összevarrogatni a cafatokat. Kitartóan, egyenesen .. csak egy darabig. Aztán visszabontom.
Mert az öltések, sosem állnak úgy, ahogy kellene nekik, mintha a porfelhőimből kicsi keselyűcsőrök cibálnák az árnyékukat.
Pedig olyan jó lenne egyszer végre befejezni.
Hogy legalább egy éjszaka, megint tudjak aludni. Igen, az jól esne.
A tüdőm szorgos, öreg hangyarajként zümmög, kopogtat a homlokomon.
És nem tudom lezárni ezt a kis fél-kerek történetet.

Tartozom egy (újabb) tiszteletkörrel Jung bácsikánknak.

Színtelen és szürke savat köhint a hallhatatlan
Patkányfarkú zongoraszó kígyózik a harmatban
Szempilláin megrekedt szavakban mosoly,
S a téboly visszakacsint.
Bagolyszeme lefolyik a járdaszegélyen,
Fönnakad a csatornarácsokon
Újjászületik minden nappal, elvétetik minden halottal,
de csak egy kis darab:
az Isteni, a téboly ott marad.
Térdig gázol a füstös holdtöltében
Cipőorra vakond, ami hajnalködbe ütközik
Levetkőzi önmagát, s ha hívják
Valaki mással Újra felöltözik.

Ady Endre - Megölelném a lyányod

Arra gondolok, hogy ha ebben a pillanatban két órával közelebb lennék a holnaphoz, akkor nem lenne értelme élni. Csend van, észrevétlen fodrokba gyűrődik fel az égdörgésekből varrt takaróm. Törött lábú tegnapmadár ereszkedik le, az ablak túlsó oldalán, tengerszagról, meg pipafüstről énekel. Ilyen vagyok most én is, gondolom.
Sötétkék zebracsíkokban folyik szét a lélegzetem, felfeszül a hátam mögötti falra. Száraz köhögés bukdácsol át, a szemeimben tanyázó kimerültségen, és én kétségbeesetten porfelhők után kapkodok, de minek?
Arra gondolok, milyen jó lenne most, egy félórára öregnek lenni. Teásbögrén melengetni az ujjaimat, ülni a verandán, kifújni a múltat a párás levegőbe. Nem törődni a fájdalommal a mellkasomban, a combjaim között, az éjjeliszekrényen felejteni a fejem lüktetését.
Igazából, sohasem leszek 70 éves. Mert nem tudom elképzelni, mert lehetetlen. És nem lesz cirmos-cicám és kandallóm sem, sem öreg bácsika aki fahéjillatú parazsakat táncoltat a téli estéken.
Lemászom az ágyról, sétálgatok, hogy kicsalogassam az árnyékomat a sarokból. A parketta néhol egérhangon felnyikordul a talpam alatt, pedig egyáltalán nem régi még. Ahogy lépkedek, egyik faltól a másikhoz ütődnek bennem a hangulatok. Alaktalan mélység tátja a sárkányfogakkal teli száját feléjük, de nekik bérelt helyük van a saját kis bonctermemben. Olyanok, mintha a háziállataim lennének.
Újra kinézek az ablakon, és tudom, hogy holnap reggel megint korán kell kelnem, megint ki kell nyitnom a számat, mosolyognom kell, pislognom, ébernek maradnom.

"A lelkem oly kihalt, üres,
mint éjjel a tükör."

- gondolom.
Lassan, mintha az egész világot bekebelezte volna, óriásira duzzad és rám borul a hold.

Címkék: photobook

Címkék: melankólia, őszköszöntő

Címkék: butaságok, eper, idő, nyár

Címkék: 20011, Kumi Koda, live, selfish

Címkék: Isten, koraősz

Címkék: Solidarités International et BDDP Unlimited veulent faire couler de l'encre

Címkék: André Kertész, Az ég vére, photography, Piotr Rawicz

Címkék: egyszer az álmok valóra válnak, Utada Hikaru

Címkék: szülinapi ajándék

Címkék: augusztus, eső, július, lélegzet, nyár, vihar